Egymás között

Egymás között – egy tér, ahol kimondhatjuk.
Olyan hely ez, ahol a szakmai tartalmak mellett valódi, megélt történetek is helyet kapnak. Írások kamaszságról, megküzdésről, bántásokról és gyógyulásról – őszintén, ítélet nélkül.

A Léleklenyomat blogon olvashatsz mentálhigiénével, prevencióval, segítő kapcsolatokkal kapcsolatos bejegyzéseket, és ha szeretnéd, te is beküldheted a saját történetedet – akár név nélkül is. Mert a kimondott szó kapcsol, enyhít és erőt adhat másoknak is.

Kik vagyunk?

Szakemberek, akik hisznek az elfogadásban és a meghallgatás erejében. És egy közösség, ahol nem kell tökéletesnek lenni – elég, ha jelen vagy.

Kamaszkori szerhasználat: felismerés, segítség és kapaszkodók – beszélgetés egy addiktológiai konzultánssal.

A kamaszkor időszaka önmagában is tele van kérdésekkel, kísérletezéssel és határfeszegetéssel. Ebben az érzékeny életszakaszban a szerhasználat sokszor nem önálló probléma, hanem egy jelzés: valamiről, ami nehezen kimondható, elhordozható vagy megélhető.

Az alábbi beszélgetésben Tóth Roland szociális munkással és addiktológiai konzultánssal beszélgettünk arról, hogyan jelenik meg a szerhasználat a kamaszok életében, mikor érdemes segítséget kérni, és milyen ellátási formák állnak a rendelkezésre. Az interjú célja nem az ijesztgetés, hanem a megértés: közelebb hozni egy sokszor tabusított témát, és kapaszkodókat adni mindazoknak, akik érintettek – akár szülőként, pedagógusként, segítőként vagy fiatalként. Roland a Egészségdokk Közhasznú Alapítvány Dél-Alföldi Addiktológiai Rehabilitációs Centrum szegedi telephelyének intézményvezetője.

Léleklenyomat: Kamaszokkal dolgozni mindig kihívás – különösen akkor, ha sérülékenyebb, szerhasználó fiatalokról van szó. Mit szeretsz legjobban ebben a munkában? Mi az, ami nap mint nap erőt ad a folytatáshoz?

Tóth Roland: A legjobban a tinikkel folytatott munkában az őszinteséget szeretem. Ahogy kendőzetlenül, kevesebb játszmával kimondják, amit gondolnak. A folytatáshoz pedig a lehetőségek adnak erőt. Az, hogy egy fiatalnak, ha elindul a felépülés útján, akkor még sok lehetősége van.

Léleklenyomat: Az utóbbi években hogyan változtak a fiatalok szerhasználati szokásai? Miben más ma a kamaszkori szerhasználat, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt?

Tóth Roland: 10 éve is az alkohol volt a legkedveltebb szer ebben a korosztályban. Ez ma sincs másképp. Az fogyasztott mennyiség nőtt. A rohamivás még mindig jellemző a korosztályban. És a lányok továbbra is fej-fej mellett haladnak a fiúkkal, olykor meg is előzik őket. A dizájner drogok közül a herbál kiszorult és helyét újra átvette a marihuána használat. De az utóbbi kb. 5 évben az extasy is újra közkedvelt lett. Feljövőben van a kokain. És sokan használnak kristályt. Amiben kiugró emelkedés tapasztalható a fiatalok körében az a különböző altató/nyugtató gyógyszerek visszaélés szerű használata. Olykor alkohollal kombinálva.

Léleklenyomat: Milyen életkori sajátosságokat figyelsz meg? Van-e tipikus „első kipróbálás” időszak?

Tóth Roland: Életkor tekintetében egyre korábbi időszakra, a pre-pubertás időszakára tevődik a próba. Azt gondolom ezen nincs semmi meglepő. A mai fiatalok hamarabb kezdenek érni. De mindenki különböző, így az első kipróbálás idejében is lehetnek életkori eltérések.

Léleklenyomat: Milyen ellátási formák állnak ma rendelkezésre kamaszok számára – akár ambuláns, akár rehabilitációs szinten? Hogyan működik az ellátórendszer az ő esetükben?

Tóth Roland: Az addiktológiai ellátórendszer kialakulása a serdülők esetében meglehetősen fordított módon történt. Először rehabilitációs intézmények (3 db Szatymaz, Ráczkeresztúr, Budapest, Székesfehérvár, Pécs, Szeged) jöttek létre az országban többfelé. Majd ezt követően jöttek létre ambuláns ellátó helyek (Székesfehérvár, Pécs, Budapest, Szeged). Serdülőkkel foglalkozó rehabilitációs intézmény jelenleg ma Magyarországon - azt gondolom - van elegendő. Ami a rendszernek nagyobb kihívás, hogy ezeket az intézményeket feltöltse. És innentől ez már nem pusztán egészségügyi kérdés, hanem egyben szociális, gyermekvédelmi és oktatási kérdés is. Fontos, hogy az ambuláns kereteket tovább fejlesszék. Erre vannak is törekvések, akár új ellátási formákkal.

Léleklenyomat: Tapasztalatod szerint mennyire nyitottak a fiatalok a segítségkérésre? És mennyire a szülők?

Tóth Roland: Tapasztalatom szerint elsősorban a szülők kérnek elöszőr segítséget. Ritkán fordul elő az, hogy egy serdülő magától jöjjön. Talán csak, ha nagy a baj. De a szülő segítségkérésnek is van egy jellemzője olykor. "Itt a gyerek. Drogozik. Csináljanak vele valamit." És ez így magában nem elég. Ha rehabilitációra, ha a gondozónkba érkezik hozzánk egy tini, akkor igyekszünk a szülőt is bevonni a folyamatba. A rehabon például kötelező a serdülő kliensek szüleinek a családterápia. De ha valaki a gondozónkba jár nekik is ajánlani szoktuk a családterápiát. Vagy a hozzátartozói csoportunkon való részvételt.

Léleklenyomat: Gyakran halljuk, hogy a szerhasználat nem maga a probléma, hanem a tünet. Hogyan látod: mit üzen a szerhasználat egy fiatal életében?

Tóth Roland: Úgy gondolom a szerhasználat valaminek a hiányát üzeni. Figyelem, szeretet, gondoskodás, kommunikáció. De vannak esetek amikor a túlzott figyelem és kontrol is tud ártani, és vezethet szerhasználat kialakulásához.

Léleklenyomat: Mi az a pont, amikor egy fiatalban elindul a változás? Mitől működik a felépülés, ha elindul az út?

Tóth Roland: Az, hogy egy fiatal életében mit tekintünk változásnak, vagy hogy a felépülés útján ő hol tart, az nagyon szubjektív. Egy tinihez szerintem nem biztos, hogy jó, ha úgy állunk, hogy megmondjuk neki, hogy te függő vagy és soha életedben nem ihatsz többet. Természetesen cél lehet az absztinens élet, az elsődlegesen használt szer, használatának befejezése. De a változás útján már az is nagy dolog, ha ő bejár hetente-két hetente hozzánk beszélgetni és már nem használ annyit, mint előtte. Ha pedig rehabra szánja el magát, az mindenképp egy nagy döntés.

Léleklenyomat: Mint segítő, hogyan maradsz hiteles és elérhető számukra? Mi az, amit a fiatalok „meghallanak” egy szakembertől?

Tóth Roland: Nem tudom. Erről őket érdemes megkérdezni.

Léleklenyomat: Mit üzensz azoknak a szülőknek, akik most küzdenek a felismeréssel vagy a tehetetlenséggel?

Tóth Roland: Azt tudom mondani, hogy nincsenek egyedül és hogy keressenek minket bizalommal.

Léleklenyomat: És mit a fiataloknak – akik talán még nem kértek segítséget, de már érzik, hogy baj van?

Tóth Roland: Hogy őket is várjuk.

A beszélgetésből egyértelműen kirajzolódik, hogy a kamaszok szerhasználata mögött ritkán „csak” a szer áll. Sokkal inkább kérdések, hiányok, feszültségek és kapcsolati nehézségek húzódnak meg a háttérben.
Fontos üzenet, hogy a segítségkérés nem kudarc, hanem egy bátor lépés egy fiatal és a környezete részéről is. Az ellátórendszer sokszínű, és léteznek olyan szakemberek és formák, amelyek valódi megtartást tudnak nyújtani ebben az érzékeny élethelyzetben.

A kamaszkor rétegei: beszélgetés egy 14 éves lánnyal.

A kamaszkor az egyik legintenzívebb, legszínesebb és egyben legzavarosabb életszakasz. Egyszerre van jelen benne a függetlenség iránti vágy, az önkeresés, a kapcsolódás utáni éhség és a folytonos bizonytalanság. A 14 évesek világa kívülről sokszor csapongónak vagy túlzónak tűnhet, belülről azonban nagyon is valós érzésekkel, sebezhetőséggel és olyan gondolatokkal telített, amelyek megértést és figyelmet érdemelnek.
Ebben a beszélgetésben egy 14 éves lánnyal közösen próbáltuk körbejárni, mi foglalkoztatja ma a kamaszokat: milyen örömeik vannak, milyen nehézségek között lavíroznak, mit gondolnak egymásról és önmagukról. Bár néhány megfogalmazás elsőre keménynek vagy nyersnek hathat, éppen ezek az őszinte mondatok mutatják meg, mennyire szükségük van meghallgatásra és arra, hogy valaki tényleg odafigyeljen arra, mi rejlik a felszín alatt.

Léleklenyomat: Milyen érzés számodra ma kamasznak lenni? Mik azok a dolgok, amik a leginkább meghatározzák a mindennapjaidat?
Hanna: Ez szerintem egy olyan kérdés, amit órákig tudnék fejtegetni. Ma kamasznak lenni, egyértelműen egy hatalmas szívás, és akkor még finom voltam. Ez azt takarja, hogy borzalmas az, amit egymással csinálunk. Kiközösítés, bántalmazás. Amik leginkább meghatározzák a napjaimat, mára már a külső olyannyira meghatározó elemmé vált, hogy minden reggel egy órát töltünk azzal, hogy ruha, smink, haj, minden klappol, olyan szinten tökéletesek akarunk lenni, hogy már-már versengünk, de kinek akarunk bizonyítani? Azoknak, akiket nem is érdeklünk? Vagy a tanároknak/szülőknek? Nekem ezek, amik meghatározzák egy napom az év minden percében.

Léleklenyomat: Mik a legnagyobb kihívások, amikkel a korosztályod mostanában küzd – akár a suliban, akár barátok között vagy online?Hanna: Erre a kérdésre, akármilyen borzasztó is, de egyetlen rendes válasz létezik, amivel szerintem minden korombéli egyetértene, nemétől függetlenül és ez a bántalmazás. A suliban, minden szünetben tanúi lehetünk annak, (ha eléggé nyitva tartjuk szemünket/fülünket), hogy valakit megaláznak, szidnak, vagy csak pletykálnak róla a háta mögött. De még órákon is, a legborzasztóbb az, hogy az illető pontosan tudja, hogy róla van szó, amikor csak köhint egyet és két ember felnevet a háttérben és ez még a „jobbik” eset. Ám, ami online zajlik, az a legrosszabb. Már minden korombélinek van telefonja és közösségi média oldala. Itt olyan szinten megy a piszkálás, bántás, hogy arra egyszerűen nincsenek szavak. nem egy esetet tudnék mondani, amikor saját osztálytársaim szleng kifejezéssel élve” oltogatják”, vagyis piszkálják egymást. De hogy annyira, hogy suliba is ez a téma, hogy nem tudom a Katika milyen képet rakott ki instára. Meg, hogy x/y milyen gáz már és a többi. Igazából, ez legfőképp a lányokra jellemző, de ma már nincs olyan, hogy igaz barát, vagy nagyon kevés van belőlük, akiben tényleg meg lehet bízni, nekem hál’ istennek van ilyen, nem is egy. Szerintem, ha én kamaszként már elszörnyülködőm azon, hogy mit teszünk egymással, - és az a baj, hogy nem csak én vagyok így ezzel a korosztályban -, akkor a generációnkkal valami hatalmas baj van.

Léleklenyomat: Mi az, amit most a legjobban szeretsz az életedben? Van valami, ami különösen feltölt vagy inspirál?Hanna: Én 10 évig balettoztam, de most szeptemberben abba hagytam, egyébként szerettem nagyon csak már nem bírtam tovább csinálni. Azonban mozogni kellett volna. Már nyáron eldöntöttem, hogy abba hagyom és akkor valahogy egy beszélgetés során szóba jött az önvédelem, az önvédelmi sportok és a Kick – Box. Így keresgélni kezdtünk egyesületeket Szegeden. Így találtunk rá egy egyesületre, legjobb döntéseim közé sorolnám. Nagyon szeretem, mert egyszerre fáraszt le és tölt fel. Az, amilyen jó hangulatú minden edzés valami zseniális, az edzők is nagyon jó fejek és kedvesek. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki esetleg ilyenben gondolkodik. Illetve a nyáron elhatároztam, hogy veszek magamnak egy elektromos gitárt, meg is lett, kaptam apukámtól erősítőt és kábelt is és most gitározok. Szóval az is lefoglal, szeretem csinálni és most lehet, hogy furán fog hangzani, de ez olyan, mint a kick – box egyszerre fáraszt le és tölt fel. Nekem van még egy ilyen úgynevezett „kapaszkodóm”, ha hívhatom így, ez pedig nem más, mint az írás. Én már hatodikos korom óta írok novellákat, kisebb történeteket. Nagyon szeretem, mert olyanokat csinálhatok, érhetek el és élhetek meg, amiket a valóságban sosem.

Léleklenyomat: Hogyan látod a felnőttek világát? Mi az, amit szerinted ők nem értenek meg könnyen a kamaszokból?Hanna: Szerintem a felnőttek sok mindent nem értenek belőlünk, kamaszokból. Ez lehet, hogy mindenkinél más, de valószínűleg minden kamasznak van egy közös pontja, amit a felnőttek, nem néznek jó szemmel, vagy sokkal szűkebb a tűréshatáruk, ha erről van szó. Ez pedig a határok kitapasztalása, szerintem azzal, hogy nagyon sok szülő megszabja a gyereknek, hogy mit szabad meg mit nem azzal nincs baj, amíg ez egy egészséges szinten tud maradni. De, amint ez abba torkollik, hogy a szülő már, amint mond bármit a gyerek, ami neki nem tetszik és büntetésben van a gyerek, akkor az már egy olyan szint, ami semmiféleképpen sem lesz célra vezető. Ez az egyik. A másik, ami kiszokott készíteni, amikor mondom szüleimnek, hogy el szeretnék menni barátnőmmel városba, mekibe, sétálni vagy hozzájuk, vagy akármi és nem engednek el. Pedig tanultam, normálisan viselkedtem, takarítottam, jó voltam és már egy hete le van beszélve a program és nem. Egyszerűen képtelenek elfogadni, hogy 14 éves vagyok már, nem pedig 10-11 éves, amikor még a szülő kísér valahová. De szerintem fel kell dolgozni, el kell fogadni, hogy már nagyobb, vagyok, telefonálok, ha van valami és ahhoz, hogy beszélgessek vagy találkozzak egy barátnőmmel nem kell nekem gardedám. És ez nem csak nálam van így, nagyon sok lányt és fiút is ismerek, akikkel ilyenek otthon. Illetve, amit még ide tudok sorolni az a stílusváltás. Ha mondjuk tavaly én nem nagyon hordtam has pólót és egyéb „lányosabb” ruhadarabokat és most szeretnék színesebben, máshogyan öltözködni, sminkelni akkor ahhoz kellenek ruhák. És én ilyenkor kapom meg azt, hogy minek, meg, hogy vannak ruháid és a többi.

Léleklenyomat: Ha üzenhetnél valamit más kamaszoknak – akár egy tippet, bátorítást vagy gondolatot – mi lenne az?Hanna: Mindig álljanak ki magukért, ne hagyják, hogy más mondja meg, mit tegyenek, kivel barátkozzanak, mit hordjanak, hogyan viselkedjenek. Mert mind egyediek és megismételhetetlenek, úgy ahogy vannak. Azok, akik úgy érzik, mindig ők a gyenge láncszemek (nem ciki, mert velem is volt ilyen, szóval biztosan nem lesztek egyedül) azok álljanak a sarkukra és mondják meg az álláspontjukat. Mindig mondják meg a véleményüket, hisz, ahogy mondtam, mindenki más és más a véleménye is és attól a te válaszod is lehet ugyan olyan jó vagy jobb, mint azé, aki mindig a figyelem középpontjában van. Ne hagyjátok magatokat, mert mindenki értékes és ezt másoknak is látnia kell. Tudom, hogy van, akinek nehéz kiállni magáért, de nem lehetetlen. Hogy honnan tudom? Én is (mint sokan mások) egy nagyon hosszú, fájdalmas és nehéz utat jártam be, míg sikerült azzá lennem, aki vagyok. Sosem volt könnyű, nem is lesz, de menni fog, mert egy ember már biztosan hisz bennetek. Nem kell nagy dolgokra gondolni, már az is egy hatalmas lépés lehet, ha mondjuk valaki rosszat mond rád és nem sírod el magad, le kell nyelni, mert vannak, akik nem szeretnek, mindig lesznek. A záró gondolatom és tanácsom az, hogy ha elkezded ezt az utat, soha, de soha ne nézz vissza, mert nem szabad hagyni, hogy a múlt visszarántson.

A kamaszok világa gyakran sokkal törékenyebb, mint amilyennek kívülről látjuk. A nyers szavak, a dacos mondatok, a „nekem mindegy” és „nem érdekel” mögött sokszor kíváncsiság, bizonytalanság, kapcsolódás iránti vágy és nagyon is komoly belső küzdelmek lapulnak. A Hannával folytatott beszélgetés is emlékeztetett arra, mennyire fontos, hogy teret adjunk ezeknek a gondolatoknak – még akkor is, ha néha kényelmetlenek, vagy ha elsőre nem értjük őket.

A meghallgatás nem old meg mindent, de ajtót nyit. A megértés nem teszi könnyűvé a kamaszkor hullámait, de megtanít együtt mozogni velük. Ha van, aki meghallgatja őket, ha van, aki kíváncsi rájuk – akkor a kamaszok is bátrabban mernek kíváncsiak lenni önmagukra.

Láthatóvá válni – Beszélgetés a fiatalok belső küzdelmeiről és a valódi figyelem erejéről.

A kamaszkor nemcsak növekedés, hanem belső átalakulás is – csendes harcok, kimondatlan kérdések és meg nem értett érzelmek ideje. Ebben az életszakaszban a legnagyobb vágy sokszor nem a megoldás, hanem egyszerűen az, hogy valaki igazán lásson. Ebben a beszélgetésben Gyarmatiné Szobota Réka gyermek és ifjúsági szakpszichológus, integratív gyermekterapeuta – jelölt szakemberrel ültünk le, aki nemcsak tudományos felkészültségével, hanem emberségével, érzékenységével és elhivatottságával mutat példát nekünk.

Klinikai szakpszichológusként nem csak diagnózisokat, hanem sorsokat lát – és abban hisz, hogy a megküzdés első lépése a meghallgatott lélek. A cikk célja, hogy irányt mutasson: hogyan ismerhetjük fel a segítségkérést akkor is, amikor nem szavakban érkezik, és hogyan lehetünk valódi támaszai azoknak, akik még csak most tanulják a saját belső hangjukat.

Léleklenyomat: Mi inspirált arra, hogy pszichológus legyél és célcsoportod a kamaszok legyenek? Volt-e olyan élmény vagy találkozás, ami különösen meghatározta a szakmai útad?

Gyarmatiné Szobota Réka: Kamaszkorom első felében, körülbelül 16 éves koromig eszembe sem jutott, hogy pszichológus legyek. Mérnök szerettem volna lenni vagy ügyvéd. Aztán történtek a családomban, egészen közel hozzám olyan események, amelyek elkezdtek arra sarkallni, hogy szeretném megérteni mi, miért történ az emberekben, belül. Miért kezdenek szomatizálni (amikor fizikai tünetek mögött nincs biológiai fiziológiai oki háttér)? Miért azokat a megoldásokat (pszichés) használják, amiket? A legfontosabb kérdésem pedig mindvégig az volt, hogy hogyan lehet segíteni? Reméltem, hogy az nem kérdés, hogy egyáltalán lehet-e. Így a III. gimnáziumi osztályt már más intézményben kezdtem (ahol célzottan már jobban elmerülhettem a pszichológia tudományában), mert eldöntöttem, hogy igyekszem a tőlem telhető legtöbbet megtenni azért, hogy gyerekeken és családjaikon segíthessek. Hiszen ha már egy gyermeknek segíteni tudok, akkor már megérte, így gondoltam ezt akkor és most is.

Léleklenyomat: Szerinted hogyan éli meg egy kamasz a mindennapi stresszt vagy krízist? Milyen érzések, gondolatok kavaroghatnak benne ilyenkor?

Gyarmatiné Szobota Réka: Serdülőnek lenni nagyon nehéz. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy emlékszem a saját serdülőkoromra. Ez szerencse, hiszen talán segíti jobban a megértést és az egymásra hangolódást a fiatalokkal.legváltozatosabbak és egyben legváltozékonyabbak. A bizonytalanság és a magabiztosság spektruma mentén történő mozgás igen gyakori lehet.

Léleklenyomat: Milyen leggyakoribb megküzdési stratégiákat figyel meg a mai fiataloknál, amikor nehéz helyzettel találkoznak?

Gyarmatiné Szobota Réka: A mozaikszerű érés a megküzdési stratégiák mentén is érzékelhető. Vannak helyzetek, amikor nagyon problémafókuszúan meg tudják oldani a helyzeteket, de egy-egy érzelmileg elárasztott szituációban az érzelmi fókuszú megküzdések kerülnek előtérbe, ami nem mindig szerencsés. Vegyük például azt az esetet, amikor a fiatal szimplán szabadulni szeretne a nehéz érzéseitől és erre csak azt látja megoldásnak, ha teljesen eltávolítja magától és igyekszik róla nem tudomást venni, megszabadulni tőle. Pillanatnyilag enyhülést és megoldást hozhatnak ezek a megküzdések egy-egy nehéz helyzetben, azonban a tényleges okot/okokat nem oldják meg. A nehéz érzések enyhülése azonban azt a „képzetet” okozhatja, hogy rendben van ez így, és ez veszélyes lehet. A különböző tudatmódosító szerek ezt a látszatot és pillanatnyi megoldást tudják biztosítani, a tünetet (nehéz érzést) kezelik ezek a hatóanyagok, de az okot nem szüntetik meg. Számomra (akár szakemberként akár pedig édesanyaként vagyok jelen egy helyzetben) az mindig jelzésértékű, ha nincs megküzdési repertoár, nincs több megoldás csak egyhez ragaszkodik az egyén, a fiatal, aminek káros következményei vannak (például egészségkárosító magatartások előtérbe kerülése, társas helyzetekből való tartós kivonulás).

Léleklenyomat: Mi a teendő, ha a szülő úgy látja, hogy a gyermeke nem megfelelő megküzdési módot választott? Hogyan tud ilyenkor segíteni, és mikor érdemes szakembert bevonni?

Gyarmatiné Szobota Réka:A legfontosabb és egyben első lépés megismerni a fiatal (az egyén!) világát. Sok minden van a pszichológiai tankönyvekben, amikre szükségünk van ahhoz, hogy jókor jól kérdezzünk, legyünk jelen a szituációban, de azok az egyéni összefüggések, konstellációk megismételhetetlenek, akikkel találkozom és két eset sem egyforma! Mivel más generációt képviselek, mint a kamaszok ezért „fel kell vennem a fonalat”, olvasnom kell, néznem kell, ami Őt/Őket érdekli (akkor is, ha elsőre egyáltalán nem értem- merjünk ilyenkor kérdezni tőlük. Volt már olyan esetem, akitől kértem egy szótárat mivel nem nagyon értettem mit mond ☺ ).

Léleklenyomat: Mi a teendő, ha a szülő úgy látja, hogy a gyermeke nem megfelelő megküzdési módot választott? Hogyan tud ilyenkor segíteni, és mikor érdemes szakembert bevonni?

Gyarmatiné Szobota Réka: Szülőként és pedagógusként a legtöbb, amit tehetünk, hogy értőn figyelünk rájuk és a rendelkezésükre állunk, ott vagyunk, mint egy bástya, akik kereteket szabnak, ha kell, mer konfrontálódni amennyiben szükséges, de megértjük, ha valami még nem megy számára/számukra. A hitelesség úgy gondolom mindig fontos, de ennél a korosztálynál kifejezetten életbevágó jelentőségű. Vegyünk egy nagyon egyszerű példát: ha azt várom a gyermekemtől, hogy ne nyomogassa folyton a telefonját, hanem csináljon, tegyen valami mást, akkor szülőként én sem nyomogatom otthon a telefonomat. Lehet erre sok- sok kifogást találni, hogy miért történik ez részünkről, de nem érdemes keresgélni, mert a kamasz azt fogja látni, hogy „de hát Te is nyomogatod a telefonodat!” - és igaza van. Nekünk sem árt néha, nem mindig elérhetőnek lenni ☺ és egymás felé fordulni és strukturálni az időnket, ami a MIÉNK és KÖZÖS. Kedves Szülők, kedves Felnőttek! Figyeljünk oda magunkra és egymásra, legyünk hitelesek és megfelelő példák.

E fenti példa egyben arra is vonatkozik, hogy gyermekeink megküzdéseinek alakulása jelentősen függ, az őket nevelő környezettől. Mit lát/látott korábban, milyen impulzusok érték, hogyan reagáltak a gyermek megnyilvánulásaira az Őt körülvevő felnőttek, számára fontos felnőttkorú személyek. Szülőnek lenni nehéz feladat és egy élethosszig tartó tanulás meglátásom szerint. Gyakran a terápiás folyamatok egyben egy szülőket segítő lehetőség is, egy újra/összehangolási utazás. A terápiás/segítő folyamatra gondolhatunk úgy is, mint egy nagyzenekarra, ahol a karmester összehangol, de a résztvevők nélkül nincs megszólalás, nincs hang. Minden hangszernek helye van, csak meg kell találni a megszólalás rendjét és erősségét, amiben egy pedagógus, pszichológus, mentálhigiénés szakember, szociális munkás sokat segíthet.

Léleklenyomat: Ha egy kamasz olvassa ezt az interjút, milyen apró, mindennapi lépést ajánlana, ami segítheti a lelki ellenálló-képességének erősítését?

Gyarmatiné Szobota Réka: Nagyon nehéz kamaszoknak tanácsot adni, nem is szoktam különösebben, itt most mégis azt javaslom, hogy építsenek maguk köré olyan embereket, akikkel nem csak a jó érzéseiket hanem a rosszabbakat is megoszthatják és nem kell semmi külső segítség (például szer), hogy ezt meg tudják tenni azzal a személlyel. Az érzéseink a mieink, gondoznunk kell őket, szelídítenünk, ez nehéz feladat, de megéri, mert ennek talaján egy olyan bázis érhető el, ami mentén ténylegesen kiteljesedhetünk és megvalósíthatjuk azt, amit kamaszként még el sem hiszünk, hogy mire vagyunk képesek! Mindenkiben van valami olyan egyedi és megismételhetetlen erőforrás, amire építeni lehet és az álmok valósággá válhatnak. Keressétek meg azokat az embereket, akik ezt tükrözik vissza és jó példával szolgálnak számotokra! Akik megmutatják, hogy esés után, hogyan kell felállni. Legyen ez egy barát, pedagógus, segítőfoglalkozású szakember, egy edző.

Nem minden fájdalom hangos. A fiatalok sokszor mosollyal takarják el azokat a repedéseket, amelyeket ők maguk sem tudnak megnevezni. De van egy erő, amely képes utat nyitni hozzájuk: a figyelem, amely nem kérdez, csak jelen van. Éppen erről szól ez a beszélgetés – arról, hogy szülőként, pedagógusként vagy segítőként nem kell mindent tudnunk, elég, ha merünk maradni. A szakember szavai emlékeztetnek: nem tökéletes válaszokra van szükség, hanem hiteles kapcsolódásra. Mert amikor egy fiatal érzi, hogy valaki mellette áll – akkor indulhat el igazán a megküzdés útján. Láthatóvá válni nem azt jelenti, hogy minden kérdésre válasz születik; hanem azt, hogy többé nem kell láthatatlannak maradni.

Az evészavar sokáig láthatatlan marad a külvilág számára – belül azonban mindent felforgat. A következő sorokban egy fiatal lány őszinte vallomását olvashatod arról, hogyan sodródott bele a küzdelembe, és milyen érzésekkel, félelmekkel, reményekkel járta végig az útját. Története segíthet megérteni, mit él át valaki, akinek az étel nem csupán táplálék, hanem harctér.

Vámos Lilla története

Hogyan nem lehet enni? Nem olyan bonyolult az, hát úgyis éhes leszel. Nem vagy éhes? Ja, persze mindenki éhes csak enni kell. Kicsit husis és? Majd lefogy csak ne egyen annyit. Kis diéta senkinek nem árt… Már megint piszkálja csak a kaját. Láttam ám, hogy azt még megetted este, biztos kellett az még neked?!

Ilyen és ehhez hasonló kijelentések vettek körül az életem nagy százalékában, amikről külön-külön azt gondolnánk ártalmatlanok, hiszen nem feltétlen rossz szándékból mondták csak megjegyezték, mert nem tudták milyen súlya lehet ez valaki számára, akinek az élete és a gondolatai mind e körül forognak. A mai világban valahogy mindenki a magáénak érzi, hogy mások testéről, alkatáról véleményt formáljon és azt ki is nyilvánítsa. Nem foglalkozva azzal, hogy az milyen hatással lehet az illetőre. Biztos vagyok benne, mindenkinek van legalább egy olyan története, amikor egy rég nem látott családtag egy családi összejövetelen meglátva hozzáteszi a köszöntőhöz, hogy „uhh jól kikerekedtél biztos jól tartanak otthon” vagy „jaj eszel te rendesen olyan vézna vagy”. Megvan ez az érzés? Amikor egy pillanat alatt valahogy nem lett jóérzés a bőrödben ettől a kijelentéstől? Amikor hirtelen magadra nézel és valahogy kisebb lett a szoba, amibe állsz éppen? Valahogy így tudnám leírni azoknak a mindennapját, akik evészavarral küzdenek. Minden alkalommal, mikor elsétálsz egy tükör mellett belenézel, aztán a következő perceb azt kívánod, bár ne tetted volna. Minden falat után, amit megeszel és belegondolsz, hogy az most akár hizlalhatott is rájössz, hogy bár ne tetted volna és minden alkalommal, amikor belegondolsz mennyit ettél eddig, azt akarod bár ne tetted volna meg.

Aztán nem teszed. Nem fogadod el a kínált ételt, nem eszed meg azt az extra falatot, nem nézel bele a tükörbe és valahogy ez válik a könnyebb útnak. Legalábbis nálam pontosan ez történt.

Táncművészeti iskolába jártam színpadi táncosnak készültem és a művész világ nem ismer kegyelmet. Nekem kellett a táncos világhoz alkalmazkodnom, ahol még a tehetségnél is előrébb való a külső, a kinézet, a tested, ami elmeséli a történetet. Ez nem újdonság, ez egy ilyen világ és én ezzel együtt szerettem. Kicsi koromtól táncosnak készültem, ami rengeteg lemondással járt, de mindig minden percben úgy éreztem megérte. Ezért sem volt kérdéses, hogy amikor azt mondták nekem 15-16 évesen, hogy egy szerepet csak úgy kaphatok meg, ha a 2 héttel később lévő bemutatóig 8 kg-tól megszabadulok, hogy mindent meg fogok tenni, hogy elérjem a maximum 50-52 kg-os álomsúlyt. Bár ez a súly az én magasságomhoz és csontozatomhoz képest jóval kevesebb volt, mint kellett volna, de ez engem nem tartott vissza.

Mindent megtettem, abban a 2 hétben, hogy lefogyjak és eltáncolhassam az álomszerepemet. Hiszen ezért voltam ott ez volt a cél nem?

Olyan jól sikerült ez a két hét, hogy a következő hónapra már a 47 kg volt a határ a fejembe, ami fölé többet nem léphetek, ha már olyan keményen megdolgoztam, hogy ennyi legyek. Éreztem a kontrollt, azt éreztem én irányítok és ez jól esett szinte mámorító volt. Sose voltam még annyira sikeres, mint abba a szezonba. Sorra jöttek a szerepek, a szólók és a gratulációk.

„Milyen szépen lefogytál!” „Így kell ezt csinálni” „Már színpadképes a tested, ilyennek kellett volna lenni mindig is!”
Mondanom se kell, azt hittem elértem mindent, amit szerettem volna. És bár sikeres voltam a táncban, minden más kezdett széthullani körülöttem.

A napi egy alma és szigorúan 2 szelet sajt kezdett kevés lenni a szervezetemnek a mindennapos 10-12 órás tánc és közismereti órák mellett. Nem ment úgy a koncentráció, nem volt ereje a testemnek a regenerálódáshoz, egy kisebb eséstől már repedt is a bordám és az utolsó menstruációm emlékét se tudtam volna már felidézni.

Nem volt ám ingyen ez a siker, amire annyira vágytam, hogy mindent képes lettem volna feláldozni érte. De ebbe bele se gondoltam, mindaddig, míg a családom közbe nem lépett, akikkel a legnagyobb erőkkel próbáltam elhitetni, hogy nincs ezzel semmi gond, nincs nekem gondom az evéssel, és ez csak egy diéta a siker érdekében, amit bármikor abba tudnék hagyni.

Hát nem tudtam.

Hiába rakták elém a kedvenc ételem az valahogy, mindig a kukába landolt, vagy tűnt el rejtélyes módon. Hiába nézték végig, ahogy megeszem, amit elém raktak én mindent megtettem, hogy az a leghamarabb el is tűnjön a szervezetemből. Hiába hitték, hogy ha zöldséget raknak a tányéromra majd azt megeszem, hiszen nekem a legijesztőbb dolog volt az a 64 extra kalória, amit azzal a 3 gerezd extra paradicsommal bevinnék aznap a szervezetembe.

Felmerül a kérdés végül akkor, hogyan is lett pont ennek az egész ördögi körnek a végén? Az igazat megvallva inkább egy nagy vessző került a végére.

Az evészavar nem egy olyan dolog, ami egyik napról a másikra elmúlik, vagy egyáltalán valaha elmúlik. Ezzel nem megijeszteni akarok bárkit, ezzel csak azt szeretném elmondani, hogy ez egy folyamat, egy hosszú és nehéz út, amin végig kell mennie mindenkinek, aki megküzd vele. Az érzés miszerint te irányítasz, az éhség leküzdése, a kontroll, amibe tartod magad valahogy erősebbé válik minden ösztönnél.

Az én töréspontom már egy orvosi rendelőben volt, mikor a doktornő elmagyarázta hova is jutok, ha így folytatom. A testzsírszázalékom 2% volt a méhem 2.5 cm-re zsugorodott és ez csak a kezdete volt a testem jelzéseinek, hogy ezt így nem bírja tovább. El kellett döntenem akkor és ott, hogy mit akarok és mi a fontosabb.
Bár nem is szabadna, hogy kérdés legyen, hogy az egészség mindennél fontosabb és ezt tudtam is, az igazi valóság akkor csapott arcon, ott abban a kórteremben a síró anyukámmal mellettem. Mindemellett valahogy mégsem tudtam elképzelni, hogyan is lehetne mindezen, amibe ennyi energiát beletettem változtatni.

A jó hír, hogy igenis lehet.

Meg lehet törni a kört, meg lehet szakítani ezt az ördögi viszonyt az étellel és meg lehet gyógyulni idővel. Ahogy mindenhez az életben ehhez is idő kell, mind magadnak, hogy az étel ne az ellenséged, hanem az élethez elengedhetetlen feltétel legyen, mind a testednek, hogy újra bízzon benne, hogy kapni fog elegendő tápanyagot és nem csak a túlélésért kell harcolnia.

Most 26 évesen ennyi év elteltével is minden nap hálás vagyok, hogy véget vettem ennek az ördögi körnek, amibe belekerültem az evéssel kapcsolatban, de nem ment volna ez egyedül. Rengeteg támogatást kaptam a családomtól, a barátaimtól és más lányok beszámolóitól, akik hasonló cipőben jártak, mint én. Amikor elhatároztam, hogy változatok az életemen, hogy a legnagyobb ellenségem az étel, ha nem is a legjobb barátom, de egy nagyon közeli ismerőssé valljon újra számomra, az út odáig szinte lehetetlennek tűnt, de nem adtam fel és sikerült átjutnom a túloldalra, amire innen már nagyon büszke vagyok.

A kontroll elvesztése ijesztő lehet, de csakis úgy tudod visszaszerezni, ha újra te irányítod az életed és a kapcsolatod az étellel és nem fordítva. Mára már azon dolgozom, hogy egy nap én tudjak az a segítség lenni ilyen és hasonló helyzetben lévők számára, ami akkor nekem is nagyon jól jött volna.

Soha ne féljünk segítséget kérni és beszélni a problémáinkról családnak, barátoknak, segítséget nyújtó szervezeteknek, mert:

nem vagy egyedül a problémáiddal és igenis képes vagy változtatni!

Gyerekjogok a hétköznapokban - Interjú egy gyermekjogi - gyermekvédelmi szakemberrel.

A gyermekjogok hallatán sokan az iskolai tananyagban felsorolt pontokra vagy nemzetközi egyezményekre gondolnak. Pedig a gyerekek jogai nem csak törvényekben léteznek – a mindennapokban érvényesülnek, vagy sérülnek. De honnan tudja egy kamasz, ha a joga sérül? Hogyan veheti észre egy szülő, hogy valami nincs rendben? És hova fordulhatunk segítségért, ha baj van?

Ezekről beszélgettünk Dr. Gyulai Edinával (gyermekjogi - gyermekvédelmi szakértő, egészségfejlesztő, mentálhigiénikus, okleveles pár - és családkonzulens, szenior mediátor, okleveles szupervízor, egyetemi oktató) aki évek óta dolgozik azon, hogy a fiatalok és szüleik ne csak ismerjék a jogaikat, hanem élni is tudjanak velük. Az interjúból kiderül, mi történik a gyakorlatban, mik a leggyakoribb problémák, és milyen egyszerű lépésekkel lehet megelőzni vagy kezelni a jogsértéseket.

Léleklenyomat: Sokan úgy gondolják, a jogsértés mindig látványos vagy egyértelmű, pedig gyakran észrevétlen marad. Honnan tudhatja egy fiatal, hogy amit vele szemben tesznek, az valójában a jogait sérti?

Dr. Gyulai Edina: Az első „ismertető jel”, hogy sokszor érezhetik, hogy „valami nem stimmel”, de kortársi és „társadalmi szinten” nem mindig tudják megfogalmazni, hogy ez jogsértés. A felismeréshez fontos feltétel a megfelelő tájékozottság, tudás, ami annyit jelent, hogy jó, ha maga a kamasz is tisztában van az alapvető gyermeki jogokkal kapcsolatban, mint például a megkülönböztetés tilalma, védelem a bántalmazással szemben, a gyermek véleményének tiszteletben tartása, tanuláshoz való jog, magánélethez való jog, a gyermek joga az egészséghez és az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Lényeges edukációs hozadék lehet és közreműködhetnek a gyermekjogi tudat kialakításában és fenntartásában iskolai programok, gyermekjogi órák, plakátok, online tartalmak. Lényeges a jogsértő helyzetek felismerése, amelyek sokszor látensek – észrevétlenek, nem nagy ügynek tűnnek, mint példáué ha csak a tanulmányi, vagy otthoni kötelezettségeket várnak el a gyermektől, szabadidő rendszeres rovására, vagy ha valaki (pl. tanár, kortárs, szülő) rendszeresen megsérti a magánszféráját (beleolvas az üzeneteibe) stb. Kardinális, hogy a gyermek ezekben a helyzetekben tudatosítsa, hogy nemcsak kellemetlenül-rosszul érzi magát, hanem jogsérelmet is szenvedett. Következő fontos szegmens, hogy a gyermek tudja ilyen helyzetben kihez-hova fordulhat (pl. gyermekvédelmi jelzőrendszer tagjai, segélyvonalak, a gyermek által ismert számára biztonságot adó személy stb.), hiszen így biztonságban elmondhatja a felnőtt visszacsatolásával, hogy amit átélt-megélt az jogsértés.

Néhány gyakorlati kérdés, amelyek a gyerekeknek segíthetnek annak felismerésében, hogy jogai sérülnek: Tiszteletben tartja-e ez a szituáció-cselekmény az érzéseimet és határaimat? Vajon, ha egy másik gyermekkel történne hasonló helyzet, azt mondanám, hogy rendben van? Jeleznem kellene-e valakinek erről és ha igen kinek?

Léleklenyomat: Lehet, hogy a gyerekek jogai nemcsak nagy konfliktusokban, hanem apró, mindennapi helyzetekben is sérülnek. Milyen példákkal találkozol a munkád során leggyakrabban?

Dr. Gyulai Edina: A gyerekek jogai sokszor nem látványos, hanem hétköznapi, „észrevétlen” módon sérülnek. Pár gyakori példa a teljesség igénye nélkül: bántalmazás „enyhébbnek” tekintett formái a kiabálás, fenyegetés, érzelmi elhanyagolás – ezek kevésbé „harsányak”, mégis hosszútávú-drasztikus következményekhez vezetnek. A kizsákmányolás társadalmilag gyakori-elfogadott formái például amikor a szülő szépségversenyre nevezi folyamatosan gyermekét, akarata-szándéka ellenére. Pihenés hiánya és terhelés. Számos gyermeknek a túl sok tanulnivaló vagy házimunka miatt nincs ideje játékra-szabadidőre.

Összességében tehát a leggyakoribb, „észrevétlen” jogsértés az, hogy a gyerekeket nem kezelik önálló, jogokkal rendelkező személyként, hanem „kisebb felnőttként” vagy „tulajdonként”.

Léleklenyomat: Ha egy fiatal érzi, hogy valami nincs rendben vele szemben, de nem tudja pontosan mi a baj, mi az első lépés, amit megtehet? Nem mindenki tudja rögtön megfogalmazni, mi zavarja – főleg, ha fél kimondani. Mit javasolsz, mi legyen a legelső lépés ilyen helyzetben?

Dr. Gyulai Edina: Ez gyakori helyzet – a legtöbb gyerek vagy kamasz először csak azt érzi, hogy feszül, bántja, kényelmetlen neki valami, de nem tudja szavakba önteni. Ilyenkor az első lépés nem az, hogy „jogilag” pontosan megfogalmazza, mi történt, hanem hogy ne maradjon egyedül a helyzettel. Első lépés, hogy bízzon a saját érzéseiben. Ha csak rosszul érzi magát, ha valami rosszul esik, az már jelzi, hogy foglalkozni kell vele. Ezt követően fontos, hogy elmondja valakinek. Egy felnőttnek, akiben megbízik (családtag, szakember stb.). Ez segít kicsit objektívebben látni. Tegye fel magának a kérdést: „Ez a cselekvés-helyzet „tisztel engem”? „Ha egy másik gyermekkel történne ugyanez, azt mondanám rendben van”? Merjen segítséget kérni. Fontos, hogy ne maradjon egyedül a kétségeivel, rossz érzésével, bizonytalanságával.

Léleklenyomat: Szülőként hogyan ismerhetjük fel, ha a gyermek jogait más megsérti, akár az iskolában, akár online? A szülők sem mindig vannak jelen, amikor baj történik, és a gyerekek sokszor nem szólnak azonnal. Mik a legjellemzőbb jelek, amikre érdemes odafigyelni?

Dr. Gyulai Edina: Fontos a gyermek viselkedésének monitorozása. Megjelenhetnek gyors viselkedésbeli változások, mint például, a visszahúzódás, teljesítménye romlik. Megjelenhet a váratlan titkolózás, elrejti a telefonját, gyorsan kilép az online felületekről, ha a szülő közel megy hozzá. Jellemzőek lehetnek a hangulatingadozások: jobb és rosszabb pillanatok-reakciók gyors váltakozása. Szülőként fontos, az ítélkezés nélküli meghallgatás, felkutatni azokat a professzionális segítségeket, amik egyaránt támogatják a gyermeket és a szülőt és ami nagyon fontos, hogy a szülő önmaga is példaként szolgálhat, ha felismeri a saját jogainak sérülését, valamint tiszteletben tartja mások jogait.

Léleklenyomat: Mi az az egy tanács, amit minden gyereknek és szülőnek átadnál, hogy jobban tudják érvényesíteni a jogaikat? Ha csak egy dolgot vihetnénk haza ebből a beszélgetésből, mi lenne az az üzenet, amit mindenképp szeretnél, hogy megjegyezzenek?

Dr. Gyulai Edina: Gyermeknek azt üzenném, tanácsolnám, hogy: a jogod akkor is jog, ha más nem veszi figyelembe, merj a problémáról beszélni, és akár professzionális, akár laikus segítséget kérni. Szülőnek pedig: minden alkalommal csatoljon vissza gyermekének arról, hogy ami bántja számít, ezzel lehet megerősíteni abban, hogy képes kiállni a jogaiért és érvényre juttatni.

A gyermekek jogainak ismerete nem csupán jogszabályok tudását jelenti, hanem azt, hogy merünk szólni, ha valami nem stimmel és tudjuk kihez fordulhatunk segítségért. Ahogy Edina is hangsúlyozta, a jogok védelme közös felelősség: gyerekeké, szülőké és a környezetünké egyaránt. Mert a jogok akkor érnek igazán, ha élünk is velük – nap, mint nap.